Éjfélkor Párizsból, szeretettel

2020.04.19.

Szerző: Berill Shero

Író, újságíró, blogger

Comments

Az a nő engem bámul. Úgy néz rám, mintha mindent tudna.

Próbálom tartani magam, távolságtartónak és méltóságteljesnek tűnni. Egyre kevésbé megy. Igyekszem kizárni a hangokat és csak magamra koncentrálni. Nem tudom, minek jöttem. Semmi keresnivalóm itt. Ennek az egésznek az égvilágon semmi köze hozzám. Legalábbis ezzel nyugtatom magam. Közben tisztában vagyok vele, mi hozott ide. A kíváncsiság. Érdekel, hogy néz ki. Legalább egyszer az életben szemtől szemben akarok állni vele. Akár vicces is lehetne, hogy pont így találkozunk, itt és most. De nem az. Ahogy a könnyein át engem néz, érzem, tudja. Nem kellenek szavak. Két nő áll egymással szemben. Nem ilyennek képzeltem. Kicsivel alacsonyabb tőlem és sokkal vaskosabb, mint gondoltam. Főleg deréktájt és mellben erős. Az öltözködése is hagy némi kívánnivalót maga után. A fején az a kalap kifejezetten nevetséges. Felénk nem divat kalapot hordani. Szerencséjére a napsugarak épp csak áttörnek a felhők között, lóg az eső lába. Majdnem hangosan felnevetek, ahogy elképzelem a jelenetet. Röhejes lenne, ha az ócska kalap filce az eső hatására kiengedné a színét és a fekete szemfesték mellett az abból csordogáló lilás festék is az arcán folyna. Vagy ha annyira tűzne a nap, hogy verejtékben úszna az egész teste. Törölgethetné az előnytelen sminkjét. Az egész nő szánalmas. Nem csak a gyűlölet mondatja ezt velem, bőven elég ránézni. Ízléstelen nylon ruhában feszeng két férfi között. Látszik, hogy nem szokta a magassarkút, egyik lábáról a másikra áll. Ahányszor állást vált, a férfiak óvón fordulnak felé. Dühít az egész jelenet. Ahogy mindenki sajnálkozva őt nézi. Én távolabb állok a tömegtől, talán emiatt kerültem rövid időre érdeklődésük középpontjába. Néha mások is rám pillantanak. Vagy egyszerűen azért néznek, mert nem tartozom ide. Közéjük nem tartozom, ha egészen pontosan akarok fogalmazni. Egy ismerős arcot se látok. Férfiak, nők, rosszul szabott ruhákban várják, hogy végre hazamehessenek. Pattinthassanak egy sört, ledobva a zakót, elterpeszkedve a kanapén, magukhoz húzzák az aktuális „anyut”, miután kizavarták a gyerekeket játszani. Falusi idill képe lebeg a szemem előtt. Ha vége lesz, bízom benne, hogy mindannyian egyszerre mennek majd el.

Én még maradok. Az lesz a mi percünk. És nem hagyom, hogy bárki belerondítson. Szükségem van néhány lopott pillanatra veled. Még utoljára. Aztán elengedlek, menj isten hírével oda, ahová immár tartozol. Sosem gondoltam, hogy így történik majd. Eszembe se jutott, hogy kettőnk csodás élete egy pillanat alatt semmivé foszlik. Gombóc van a torkomban, pedig megfogadtam, nem sírok. Senki ne lássa, mi megy végbe bennem. A fájdalmam az enyém, nem tartozik másra. Főleg nem rájuk. Főleg nem arra a nőre.  A szertartás a végéhez közelít és ahogy felpillantok, látom, még mindig engem néz. A napszemüveg áldásos hatása, hogy ő nem látja a tekintetemet. Nem látja, hogy villámokat szór. Holott nem rá kellene dühösnek lennem, hanem rád. Mert becsaptál. Azt ígérted, sosem hagysz el. Neki vajon mit ígértél? Ugyanezt? Az együtt töltött évek alatt sosem kértem tőled semmit. Már bánom.  Kérhettem volna, hogy én legyek az első és egyetlen az életedben. Gyáva és önző módon sosem tettem. Féltem az elutasítástól. Neked kényelmes volt, az a nő meg nem tudta, hogy kettős életet élsz.

Igen, tulajdonképpen nem csak azért jöttem, hogy megnézzem magamnak. Azért is, hogy belerúgjak. Még egy utolsót taszítsak rajta. Azért jöttem, hogy ne maradjon neki semmi. Azt akarom, hogy veled együtt ő is egy hideg sírba kerüljön. Legyen élőhalott, bánom is én, csak fájjon neki, hogy becsaptad.

Elhoztam az egyetlen megmaradt emléket tőled. Visszaadom. Nekem nem kell. Te sem kellesz. Új életet szeretnék. Olyat, ahol szeretnek és viszont szeretek. Amiben felvállalnak, ahol én vagyok az első. Mindig. Nem nekem való a másodhegedűs szerep. Túl sokáig viseltem, hozzám nőtt, átfont, gyökeret vert bennem. Én ezt a gyökeret ezennel ünnepélyesen elvágom. Leteszem és itt hagyom neked. Meg neki. Cipelje tovább ő.

Lassan közeledünk a végéhez. Úgy lekötöttek a saját gondolataim, hogy azt sem láttam, mikor temették be a sírt. Először azt gondoltam, beledobom, de jobb helye lesz a fejfádnál. A részvétnyilvánítás után a kocsikhoz szállingóznak. A nő bizonytalan léptekkel indul el, a férfiak a kocsiig támogatják. Nem fordulok utánuk, a sírhoz lépek. Álszent dolog lett volna tőlem a részvétnyilvánítás. Az meg nem érdekel, hogy a megjelentek mit gondolnak.

A sírodat beborítják a koszorúk és a csokrok. A fejfán a szalagokat meg-megrebbenti a szél. Nyelem a könnyeimet, ahogy a neved és az élt eddig felirat egy pillanatra kibukkan a szalagok közül. Elgyengülök. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Végig simítok a fehér betűkön és leteszem két csokor fehér rózsa közé. Nincs erőm maradni, mielőbb az autóhoz akarok érni, érzem, ahogy a lábam elgyengül. Mielőtt beszállnék, nekitámaszkodok a nyitott ajtónak, igyekszem mélyeket lélegezni, hogy ne sírjam el magam.

Meglep, ahogy a nő megáll velem szemben. Először megdermedek, aztán meg pillanatok alatt felmegy bennem a pumpa. Dühös leszek, hogy nem voltam körültekintőbb, nem vártam meg, míg tényleg elmegy.

Most itt áll velem szemben. Már nem sír, szikrákat szór a szeme. Kezében ott lobogtatja, mint véres rongyot az ajándékodat.

– Miért tettétek ezt velem? Ki vagy te?!  Nem gondolod, hogy tartozol nekem egy magyarázattal? – kérdezi dühödt fúriaként, erősen megnyomva a nekem szót. A háta mögött tisztes távolban várakozik a két férfi.

– Nem tartozom neked semmivel – felelem határozottan.

Erre földhöz vágja a keretet és kiemeli belőle a fotót. Azt a fényképet, amit évekkel ezelőtt nekem csináltattál a külföldi utadon. Csigalassúsággal vánszorognak a másodpercek. Meredten bámulja a mosolygós képed. Látom, hogy elérzékenyül. Nincs miről beszélnünk. Beszállok és indítok. Ott hagyom. Nem akarok hátra nézni, de a kíváncsiságom erősebb. A visszapillantóban látom, ahogy megfordítja a fényképet, elolvassa gyöngybetűidet, majd apró darabokra tépi és hagyja, hogy elvigye a szél. „Szerelmemnek éjfélkor Párizsból, szeretettel”

2019.

Novelláim

Hümér hűsége

A nyomozónő dühösen tette le a telefont. – Mi van, már megint nincs bent? – kérdezte Péter, a nő irodatársa, miközben fogával ketté roppantotta a kávékeverő műanyag pálcikát. – Látod! A héten már legalább hússzor hívtam, ma konkrétan háromszor. Egyszer azt mondja a...

Az informatikus halála

Nem ilyen volt. Az egész teste tiltakozott és lázadt. Számára a gondolat is elfogadhatatlan volt. Csak ült és gondolkozott, hogyan legyen tovább. Tudta, hogy meg kell várnia a másnap 9 és 12 óra közötti időintervallumot. De addig még muszáj eltakarítania az ajtó előtt...

Bűn

BŰNÖS VAGYOK!!! Muszáj leírnom mekkora bűn terheli lelkemet. Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudsz bocsátani nekem. Lehet, ha én lennék a helyedben, én sem tudnék megbocsátani. Annyiszor el akartam már mondani, de sehogy sem vitt rá a lélek, félek a...

Tizenöt perc

Ülök a fürdőkádban és pont olyan a hangulatom, mint az a rosé, amit a csapba öntöttem. Szar. Rád gondolok. Ahogy az elmúlt hetekben minden órában, a nap minden percében. Lassan csorog a forró víz a lábamra, de már nem érdekel. A hab körülöleli testem és végre...

A kutya

A szíve még bírta volna, de a lábai már nem. Azok réges-régen elfáradtak. Pedig a kutyával muszáj volt menni. Minden áldott nap. Naponta legalább ötször. Miatta fel kellett kelni, neki főzni kellett. A kutya se volt már a régi, ám a parkba érve ugyanúgy húzta, mint...

Kibírhatatlan

Kibírhatatlan vagy! – acélsodronyként feszült köztük a mondat, de csak néhány másodpercig, hogy aztán súlyosan hulljon alá, lefejezve és kettévágva a kettejük közti kapcsolatot. Kibírhatatlan. Ez jutott a nő eszébe ismét. Az egész szituáció az volt. Abszurd,...

Ugrás az ismeretlenbe

Napjainkban Állok a szobaajtóban, és nézem, ahogy alszol. Szőke fürtjeid szétterülnek a párnán, légzésed egyenletes, a takaró keresztben a csípődön, látom napbarnította vállad és izmos lábad. Az oldaladon fekszel, és nekem eszembe jut a délután, amikor a Dunán nevetve...

Virágkeringő

Elmélázva nézte az ablak előtt szállingózó hópelyhek tétova táncát. Hiába igyekezett elhessegetni a komor gondolatokat. A két évvel azelőtti baleset képei ködös foszlányként kúsztak elméjébe, és erőt kellett vennie magán, hogy újra a kinti világot figyelje. A mostani...

Nyitott szív

Végig simítok a langyos pisztolycsövön. A dörrenés a fülemben visszhangzik, megtántorodom és le kell ülnöm. Szép próbalövés volt, a hasadba ment. Kezdetnek nem rossz. Fémes ízt érzek, a vér lassan szivárog a nyelvemen. Izgalmamban elharaptam a számat. Muszáj becsuknom...

Sztár lettem

Youtube és Facebook sztár lettem. Meg Instagram. Félreértés ne essék, ezzel most nem dicsekedni akarok. Először még egészen vicces volt a dolog. Bele se gondoltam, hogy bajom lehet belőle. Nem tudom hányan voltak. Talán öten? Vagy hatan? Ketten belém karoltak,...

1 Comments

1 hozzászólás

  1. Kitti

    Az egyik kedvenc novellám. 🙂 Nagyon megérintett! <3

    Válasz

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük